Milyen életet kérnél, ha nem tudnád megmutatni senkinek?

Újra és újra kezdődnek úgy a hozzám érkező visszajelzések, hogy "történt valami fantasztikus", de igazából nem is tudja az illető, hogy elmesélje-e, mert valahogy szóra sem érdemes, de mégis hatalmas.

Szeretem, amikor így kezdődik egy történet. Két perspektívát mutat meg.

Az egyik rendszerint a mi saját nézőpontunk, a másik egy külső nézőpont, amin keresztül azt tudjuk meglátni, milyennek tűnik a választásunk.

Az egyik, amilyennek megéljük az életünket, a másik, amilyennek látjuk, vagy láthatják mások.

Mindkettő létezik, mindkettő lehet releváns bizonyos helyzetekben, és mindkettő hozzájárulás tud lenni. Ideális esetben mindkettőnek tudatában lehetünk és mindkettőt tudjuk használni az előnyünkre.

És mindkettőbe bele is tudunk szűkülni.

Amikor kéred azt az életet, amit szeretnél, mire gondolsz? Hogyan nézzen ki? Vagy milyen érzés legyen?

A nekünk igaz élet az, amikor energetikailag jelen vagyunk benne. Amikor szeretünk ott lenni, ahol vagyunk. Amikor kapunk levegőt. Amikor felszabadultak tudunk lenni. Azok a pillanatok például, amikor egy intenzív helyzet kellős közepén képesek vagyunk valami teljesen mást választani, mint addig valaha, nem feltétlenül látványosak, de részei lehetnek egy ilyen élet megteremtésének. Amikor egyszer csak nem húzzuk össze magunkat egy ítélet jelenlétében. Amikor észrevesszük, hogy csak azért, mert valaki igényt tart tőlünk valamire, nem kötelező kielégíteni azt. Sorsfordító pillanatok, miközben ugyanúgy „nézünk ki", mintha ezek meg sem történtek volna.

Ezek hatalmas dolgok.

Csak hát nem néznek ki sehogy.

Én egyáltalán nem csodálkozom, hogy el vagyunk veszve ebben a látványra épülő világban.

Abszurd ugyan, de kimondatlanul is jelen van az a nézőpont, hogy ami nem fotózható, videózható, nem posztolható, az mintha nem is létezne, vagy kevésbé volna értékes, mint ami igen.

Elméletben tudjuk, hogy nem, a gyakorlatban mégis úgy tűnik, hogy amit nem tudunk megmutatni és nem kapunk róla visszaigazolást, azt hajlamosak vagyunk kevésbé elismerni még magunknak is.

Márpedig az, ha létrejött egy varázslat és azt ignoráljuk vagy tagadjuk, azzal összezavarjuk magunkat. Lebontjuk mindazt, amit megteremtettünk, hogy illeszkedhessen a valóság a nézőpontunkhoz. Az a csoda viszont, amit elismerünk, képes növekedni.

Amikor egy pillanat varázslatos, nem szükséges megérteni, csak elismerni és kérni belőle még többet.

A nekem igaz valóság számomra a visszatalálás az energiákhoz, amikből felépül az életem, a pillanataim, a világom.

A más energiák választása sokszor rendkívül látványos, de kell hozzá, hogy a nem látványos változások ne maradjanak elismerés nélkül.

A látvány ajándék mindaddig, amíg nem záródunk a csapdájába azáltal, hogy kizárólagos céllá tesszük.

Ha fel akarsz szabadulni a béklyója alól, felteheted ezt a kérdést:

Mi az az élet, amit valójában élveznék, és mit választanék, ha senkinek nem tudnám megmutatni?

Amikor felteszel egy kérdést, felbukkan egy energia. Kezdd el megfigyelni. Lehet, hogy nem lesz intenzív, nem lesz markáns, szinte a „semmire" hasonlít. Idővel finomodik az érzékelés. Vagy talán nagyon is érzékelsz itt és most, pusztán nem tanultad meg elismerni az energiákat és másnak nevezed az érzékeléseidet.

Ha szeretnéd egy kiterjedtebb eszköztárral teremteni az életedet, érdemes palléroznod az energiákkal kapcsolatos képességeidet és azok elismerését.

Mit tudsz az energiák érzékeléséről, amit eddig nem ismertél el?
Mi mindenre vagy éber, amit ha elismernél és nem ítélnél meg, az megváltoztatná a valóságodat?