Tartani a teret...

Tengerparti reggel és a belső fordulat

Hétfő reggel a tengerparton ücsörögve, kiraktam ide egy fotót 'még mindig meglepődök, hogy öt nap alatt ennyi minden változhat' címmel. Jól voltam. Részben azért, mert valami megváltozott. Az öt nap alatt folyamatosan olyan volt, mintha páncélok robbantak volna le rólam, könnyű voltam és szabad.

Röviden talán úgy tudnám leírni, hogy letettem egy újabb szintjét a mentegetőzésnek és a magyarázkodásnak, amiről nem is tudtam, hogy csinálom. Az energiámban volt valami mentegetőzés, plusz volt bennem egy törekvés, hogy árnyaltan el tudjam magyarázni a tudatosságot, hogy befogadhatóvá tegyem.

És ott akkor ennek vége lett, vagy legalábbis egy szinten vége.

Magyarázkodás ezer lábjegyzettel

Szoktátok mondani, hogy hálásak vagytok a szavaimért és azért, hogy közérthetővé tudok tenni dolgokat. Ennek az ajándékát én is felismerem, inkább az volt kimerítő, hogy magam számára is láthatatlan szinteken ezer lábjegyzettel beszélve és létezve próbáltam megakadályozni a félreértéseket és félremagyarázásokat, amik olyan emberek részéről érkeztek, akik abban voltak érdekeltek, hogy a saját történeteiket igazolják. Alig vállaltam túl magam. 🙂

A segítő szándék csapdája

Emberek, akiket szeretek (és azok is, akiket nem, haha) sokszor futják a köreiket, amikben elvileg szenvednek, maguk ellen használva még a tudatosság eszközeit is, sokszor védelmezve a sztorijaikat, gondoltam, segítek nekik. 🙂 Tudom, tudom, nagyképű és felsőbbrendű vállalás. Túl ezen, rohadt fárasztó. Nem mentség, hogy nem vettem észre.

A fordulat – nyehh...

Aztán jött ez az öt nap a tengernél (nekem) az egyik legjobb facilitátorképzőn, aztán egyszer csak az lett az állapotom, hogy nyehh... mi közöm hozzá...

És lőn könnyedség, végtelen tér és szépen elindultak mozogni az energiák, amik álldogálltak egy ideje. Nem fogom tudni leírni, de iderakom. Felszabadultam és valahogy minden sejtem lelazult.

Váltás dimenzió – kórházi folyosó

Aztán elindultunk előre haza, és történt, hogy az utam egyenesen a baleseti ambulanciára vezetett, mert kaptam egy hírt, hogy édesanyám megsérült a viharban.

A végtelen tenger és átvitt értelemben a lehetőségek tengere után csobbantam egy olyan világba, ami enyhén szólva más minőség volt. A kórház folyosója úgy nézett ki, mint egy hatásvadász katasztrófafilm forgatási helyszíne, sérültek mindenhol, fizikai fájdalom, veszteség, türelmetlenség, aggodalom.... nem magyarázom.

Belső kérdések záporában

És mivel órákon át álldogálltam azon a folyosón, volt alkalmam figyelni, hogy merre indulok ezzel. Összeomlasztom a teret, amiként elindultam haza, vagy mást választok? Ha lekicsinyítem magam, van rá okom és/vagy igazolásom?

Kötelezőnek érzek egy bizonyos viselkedést vagy létezést, amikor más rosszul van? Mit nevezek egy ilyen helyzetben kedvességnek vagy törődésnek?

Mikor vagyok nagyobb hozzájárulás, ha tér vagyok, vagy ha gondolat, érzés és érzelem, és mit döntöttem el azzal kapcsolatban, hogy mikor vagyok az?

Egyáltalán lekicsinyítem-e magam, vagy érzékelem a testeket, a fájdalmakat és az egyéb intenzitásokat, összetévesztem magamat az éberségemmel?

Valóban összesűrűsödtem, vagy éber vagyok a sűrű energiákra?

Milyen lehetőségeim vannak itt, ha vannak? És eldöntöttem-e, hogy mik nincsenek?

Van-e bennem hajlandóság, hogy túlnőjek mindenen?

Milyen fokú megengedés lehetek mindezzel, ami megváltoztat minden valóságot és mekkorára kell kiterjednem, hogy simogasson mindaz, ami most karcol, és nagyobb hozzájárulás tudjak lenni, mint amit valaha is el tudtam képzelni?

Lét és nem szenvedés

Ilyen dolgokkal játszottam, miközben zajlottak a vizsgálatok, és mentek a dolgok a maguk útján... és azt vettem észre, hogy talán életemben először tudtam fizikai fájdalom jelenlétében azt választani, hogy nem szenvedek és nem fogyok el, hanem csak létezek és teszem a dolgom.

Könnyedség a vihar közepén?

Az előbb leírtam egy mondatot, ami úgy kezdődött, hogy sokkal könnyebb választani a könnyedséget és a varázslatot, amikor viszonylag flottul mennek a dolgok, mint amikor állunk a sz@rvihar kellős közepén. De ahogy leírtam, kíváncsi lettem, vajon így van-e?

Ismerjük az élményt, amikor annyira intenzíven sűrű egy energia, hogy beszippant és összeomlik tőle a terünk. Vajon lehetséges lenne, hogy annyira intenzíven lennénk könnyedek és kiterjedtek, hogy könnyedén megmaradjon a választásunk az intenzív helyzetekben is?

Megengedés, őszinteség, választás

A nehézségeket letagadni sosem jó ötlet. Alapvetően magunk elől semmit nem jó ötlet elrejteni.

A megengedés néha annak a megengedése, hogy összeomolj, vagy akár összeomoljon mindaz, amit addig erővel fenn akartál tartani.

Mi van, ha a tér nem csak a csillivilli helyzetekben tud nyílni, hanem mindig, és nem kell hozzá más, csak az őszinte választása annak, hogy megnézed, ténylegesen mi lehetséges számodra akár a sz@rviharban?

Milyen kérdés lehet a lényed ilyenkor, amit az elméd talán fel sem tudna tenni?